Elvégezvén 1809-ben kollégiumi tanulmányait, Pestre jött fel törvénygyakorlatra, de ügyvédi vizsgára nem jelentkezett; mert miután Horvát Istvánnal, Vitkoviccsal és fõleg Szemere Pállal szoros barátságot kötött, egyedül az irodalom lelkesítette; lemondott a hivatalbeli és tanári pályáról, mely utóbbira Debrecenbe meghívták, és Álmosdra (Bihar megye) vonult, ahol kis birtokán gazdálkodva egyedül tanulmányainak élt. Ezek mellett öccseinek gondozása is elfoglalta; majd szerelme tette szívbeteggé, melybõl kora lemondással gyógyult ki. 1815-ben testvéreivel megosztozván Csekére (Szatmár megye) költözött. Itt is a gazdaságnak, tanulmányainak és az irodalomnak élt. Levelezett Kazinczyval, Döbrenteyvel és kétszer utazott Pécelre Szemeréhez, ebbõl egy alkalommal 1814-ben Kazinczyval együtt, valamint 1815-ben is a nyárnak egy részét ott töltötte.
Figyelmet keltett a Mondolatra való Felelet, melyet Szemere Pállal együtt dolgozott ki 1815-ben. Kölcsey ezzel állást foglalt a nyelvújítás mellett és elõmozdította sikereit. Kiválólag az irodalmi kritika és esztétika terén mûködött; Kazinczyval a régi Magyarország ellen küzdött; sorba vette a legnevezetesebb költõket, Csokonait, Kis Jánost és Berzsenyi Dánielt. Véleményét akkor hallatlan szigorúsággal mondta ki, ezért fel is zúdította maga ellen a közvéleményt és az írókat. Ekkor személyes baráti viszonyra lépett Kisfaludy Károllyal és az Aurora-körrel is; különösen Bártfay Lászlóval, Helmeczy Mihállyal, Toldy Ferenccel, Bajza Józseffel, Vörösmarty Mihállyal s Fenyéri Gyulával alakított ki haláláig tartó õszinte baráti kapcsolatot.
1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból címû nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett. (E napot 1989 óta a Magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mû eredeti kéziratát Kölcsey saját kezû aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár õrzi.)
Pesten tartózkodása alatt Szemere Pállal 1826-ban megindította az Élet és Literatura c. folyóiratot. 1827 januárjában hazamenetele után csak pár évig maradt csekei magányában, ahol elhunyt öccse családjának ügyei is foglalkoztatták. Az 1829-es tisztújításkor fõispánja, báró Vay Miklós õt Szatmármegye tiszteletbeli aljegyzõjévé tette. A Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága Pozsonyban 1830. november 17-én a nyelvtudományi osztályban vidéki rendes tagjának nevezte ki.
Nagy Károly tiszti fõügyésszel hathatós ébresztõje és támasza lett megyéjében a szabadelvû mozgalmaknak, egyszersmind kidolgozója a rendszeres munkálatok feletti véleményeknek, melyek a megye által a kiváltságok védõi dacára 1832-ben elfogadva, a következõ országgyûlésre utasításul szolgáltak és oly hírre emelkedtek, hogy azokat más megye is sajátjává tette. 1832-ben megyei fõjegyzõvé, azon év november 6-án pedig országgyûlési követté választották. Pozsonyban 1832. december 19-én foglalta el helyét és a négy kerületi jegyzõk egyikévé választatott; számos felirat (latinul) és izenet (magyarul) az õ tollából került ki. Mint szónok, a magyar nyelv ügyében tartott beszéddel tûnt ki elõször és nem sokára jeles beszédeivel országos hírûvé vált. A parlamenti szónoklatot õ emelte irodalmi s mûvészi szinvonalra; tõle tanulták ezt el az 1830-as és 1840-es évek szónokai: Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Eötvös József és Szemere Bertalan.
Mint politikus, a reformok híve volt; küzdött Erdély és a részek visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerû átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért. Követi pályája 1834-ben véget ért, amikor megyéjében a maradiak kerültek felszinre. Búcsúbeszédével Pozsonyban 1835. február 9-én annyira meghatotta a rendeket, hogy az országgyûlés e beszéd után az napra felfüggesztette az ülést és Kossuth errõl a napról gyászkeretben küldte szét Országgyûlési Tudósításait. Hazatérte után ismét sikerült neki többséget biztosítani megyéjében a szabadelvû eszméknek. Az akadémiában emlékbeszédeivel, költõi dolgozataival, kritikáival újra magára ragadta a közfigyelmet és ezután kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapítótagja lett. Utolsó nagy mûve, Wesselényi védelme, melyet barátja hûtlenségi pörében készített. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. E nagyszabású, valóban klasszikus politikai vádirat, kimerítette erejét, bélgyulladásba esett
Himnusz
Kölcsey mûve elõtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklõ csillaga kezdetû ének, míg a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétõl fogva (90. Zsoltár) volt. Népszerû volt – a hatóságok által többször betiltott – ún. Rákóczi-nóta is. Ez utóbbit Hector Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésítetteA magyar himnusz szövegét Kölcsey Ferenc (1790–1838), a reformkor egyik nagy költõje írta 1823-ban, és elõször 1828-ban jelentette meg. A himnusz zenéjét Erkel Ferenc zeneszerzõ és karmester szerezte 1844-ben, amikor a nemzeti dal zenéjére kiírt pályázaton, az „Itt az írás forgassátok,/ Érett ésszel, józanon. Kölcsey” jeligéjû pályázatával elsõ díjat nyert, a többek közt Vörösmarty Mihály és Szigligeti Ede által is megtisztelt zsûri döntésének köszönhetõen. A nyertes pályamûvet elõször a budapesti Nemzeti Színház mutatta be 1844. július 2-án és július 9-én.[2]
A magyar nemzeti himnusz csak 1989-ben került hivatalosan a Magyar Köztársaság alkotmányába. 1903 elõtt az állami himnusz Joseph Haydn „Gott erhalte” címû mûve, az osztrák császári himnusz volt. Az idézett következõ forrásból is kitûnõen az ezeréves magyar törvénytárba az 1989. október 18-án elfogadott és a Magyar Közlönyben – az 1956. október 23-án kezdõdött forradalom és szabadságharc napra harmincharmadik évfordulóján – október 23-án kihirdetett 1989. évi XXXI. törvény 75. §-val került beiktatásra:
Egy anekdota szerint a szocializmus idején Rákosi Mátyás pártfõtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, „szocialista” himnusz szerzésével, amely szerinte a címerhez hasonlóan, változtatásra szorult. Kodály Zoltán válasza erre annyi volt: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.” Ezzel az új himnusz témája lekerült a napirendrõl.[3][4]
Napjainkban a Himnusszal szembeni leggyakoribb kritika, hogy túl komor, kevéssé ösztönöz cselekvésre. „Beszéltem egy pár sportolóval, akik azt mondták, hogy egy döntõ elõtt a legsúlyosabb próbatétel túlélni a Himnuszt. Azt mesélték, hogy ha egy amerikaival kerülnek össze, akkor azt érzik, hogy az õ himnuszuk csak úgy nyomja az erõt, õk meg csak állnak és… Elõre sírunk-rívunk. Majd az Isten megsegít, majd csinál valamit…”[5] Egerszegi Krisztina úszónõ: "Amikor 1991-ben a perthi világbajnokság után megérkeztünk Ferihegyre, valaki egy szál hegedûn elkezdte játszani a magyar himnuszt. Nagy csend támadt, s akkor éreztem ilyen meghatódottságot." [6] Ennek egyik oka, hogy a Himnusz elõadásának tempóját a húszas években, a világháborús vereséget és a trianoni békediktátumot követõen nagymértékben lelassították.[4]
Kölcsey Ferenc emlékezete Erdélyben. Az egykori Közép-Szolnok megyei Sződemeteren született költőt mint a magyarság fohászává vált Himnusz szerzőjét és reformkori politikust, aki közpályáján Szatmár vármegye követe a pozsonyi országgyűlésen, s Wesselényi Miklós védője volt, az erdélyiek különlegesen magukénak érzik, s ez tiszteletében is érvényre jut.